Tarantella Napoletana Notes
Egyfajta zenei infekció, egy fertőzés, a zenei világ egészére. Beoldódott, felszívódott, sokszor teljesen el is tűnt. Látszólag, mert valami furcsa rezgést otthagyott. Ez azt is jelenti, hogy lemezek vannak, rendkívül jók, és megjelent néhány, úgymond, Tarantella-specifikus lemez a régizene területen is, mint például ez a kettő, az egyik a régi generáció, a másik a mai generáció zenei gondolatait tükrözik az egész témáról. Ez utóbbinál ragadjunk le egy kicsit hifizni. A felvétel egyszerűen pazar, persze ez egy fehér Alpha, ez a kiadó legendásan jó minőségű lemezeket ad ki, én azt mondom, hogy a hangmérnökeik szimplán zsenik. Meghallgatva mindenféle láncon, ez a vélemény tartható, a tényleg jó hangú láncoknál fokozható. Ez utóbbiaknál elérkezünk egy pontig, ahol technika meg a paraméter-rengeteg meg a hifi végződik (vagy pont itt kezdődik? ), és kezdődik valami furcsaság, pont, mint a Tarantellánál. Egészen pásszentosan visszakanyarodhatunk Kircher atyához, mert a leírásait csak át kell konvertálni audiofil megfelelőkre.
Elkezdenek játszani, közben egyfolytában kérdezgetik, hogy milyen színű volt a pók. Mert van barna, fehér, vörös, sőt, zöld is. Most az ne zavarjon minket, hogy a Tarantula ezen színvariánsai ma már nem léteznek. Mindegyik szín más kúrát kíván, pontosan megvan a zenei ritmusmegfelelőjük; ha nem tudják, elkezdik a ritmus finom változtatásával szinkronba hozni a dolgokat. Ha esetleg két pók volt, az a halál… mert nincs két azonos szín, két méreg van, de ritmus csak egy lehet…. Vagyis megkeresik, ki mire rezonál. Ez pontosan a sokat emlegetett Resonance, amely a zenehallgatást ab ovo lehetővé teszi; tulajdonképpen ma is ez történik, amikor lemezeket hallgatunk, és azt mondjuk, 'tetszik', csak nem a pók csípett meg, hanem a dallam, vagy valami más, odabent.
Mi is történik itt?, Andrew Lawrence-King hárfája szépen viszi a dallamot, a csípés megvolt, a dolgok mennek tovább, a zene amúgy igen jó; kb. bő 1 perc után a méreg bejut a központi idegrendszerbe, és helyrehozhatatlan változásokat okoz a ritmusban és a hangszerelésben: a szép hárfaszólamot a gitárok egyszerűen lerohanják, kiszorítják, a pulzust megemelik, őrületig felfokozzák, szívritmus-hiba, kiesik, majdnem kontrába beáll, aztán hirtelen vége… Ezen a másik lemezen Paul O'Dette csak egy finom, kiteljesedő monotóniát ad, egy igen ártatlan kezdéssel, aztán a vége felé, szinte ijesztően; valami direkt késztetéssel, hogy álljunk már fel, csináljunk valamit.. Kábítószer? Totálisan. Minden méreg az, csak a dózison múlik. Éppúgy rezonál pszichénk valami ősi részére, mint a Tarantella-zenészek a pókcsípés tünet-rezgéseire. Kár felporszívózni. Éjszaka visszamásznak rejtekhelyükre; már nem fognak bántani. Ezekkel a lemezekkel a csípés megvolt, a méreg halad a maga útján. Az a méreg, amely őrült jó zenéket alkotott.