Női Karaktercipő - Női Lábbeli - Lábbeli - Néptáncosok Kellé
Hol csörgő szánokkal jönnek be a leányos, világos városba sok rubelű, csókéhes, vad muszka urak, odavágyott Boriska mindig. El, el innen a koldus Budapestről, mely kegyetlen és fukar az ő csodálatos, remek testű leányaihoz. Legendás Moszkvából jönnek a hírek. Selymes, szmirnai szőnyeges, illatos szeparékban várnak ama nőkre, kiknek a vére tokaji bor. Csak dalolni kell. Csak táncolni kell. Ezres bankókkal gyömöszölik tele a kicsi cipőket s ha jókedvük van, gyémántdarabokkal dobdosódnak a csörgő, szános, cifra, bolondos urak. (Miért itt maradni? Kispénzű bankifjak szivét gyujtogassuk? Vagy legyünk gyalázatosak valamely vén és utálatos gróf gyönge gavallérságáért? Betűrovó gépen zongorázzunk s lássuk, hogy jusst formál a csókunkhoz minden majom? Férjhez menjünk az ismert derék iparoshoz? Ugy-e menni kell? ) Igy bombázgatta a maga kis fejét Boriska. És már tudta, hogy megy. És már ment is, holott vele utaztak nyugtalan, furcsa gondok. (Boriska, Boriska. Női táncos cipo. Lásd, te falún születtél. Kis erdélyi falún.
Női Táncos Capo Verde
Oroszul mondott valamit. Dühös volt a csöpp ember. Biztosan káromkodott. És Boriskának nem ez a rettenetes vadság facsarta össze rossz, beteg szívét. De most jutott eszébe, hogy ő nem beszélhet soha a fiával. Akitől élete megváltását várta. És már két hónapja sincs az életből. Csak megcsókolhatná. Női tánccipők. De a fiú már csapdosott a piszkos vasvillával. Boriska hang nélkül összerogyott. A komorna hiába próbálta ébresztgetni illatos szerekkel. Boriskában nem volt élet. A vad kölyök is megrebbent. Leejtette a vasvillát. Mind reáhajoltak Boriskára. Csodálatos volt a halott, cifra asszony az istállóban. Az ajka volt nagyon csodálatos. Vadúl, bolondul, kétségbeesetten csókra csucsorított...
Női Táncos Ciao Bella
Egyetlen színésztípust sem látok e szépséges arcok között ─ Dorrian G., hol bujkálsz a front mögött? Hol van a nőhódító táncos? Az angol gentleman, a párizsi gavallér és kutyabőr kesztyűs hetyke "dzsentri"? Női táncos capo verde. Komolyan, szinte elmélázva néznek ők a messziségből ─ az új magyar férfitípus koszorúja ─, mint polgári temetők sírköveiből az üveg alá helyezett apák fotográfiái, akik előtt vasárnap délután megállnak a gyermekek.
Ki tudna nem gondolni az édeskés vagy hősies szerelemre, a kis nefelejcskoszorúcskákra, amelyekkel a női ruhaszövetek díszítve voltak, a guirlandokra, amelyekkel a fametsző ékesítette e verseskönyvek címbetűit, a kulccsal elzárható naplókönyvekre, Garibaldi véres ingfoszlányára (üveg alatt), krinolinra, fehér harisnyás női lábakra, Szendrey Júlia hattyúnyakára, Lavotta zenéjére és Jókai csodálatos regényeire: midőn a régi delnők, a múlt századbeli honleányok csodálatos arcképeit nézegeti egy ódon albumban? ─ Ők táncoltak a komáromi sáncokban a nemzetőrökkel az ágyútűzben, ők voltak a Laborfalvi Rózák, akik a titokzatos Bükk rengetegében a bujdosó költőt fölkeresik, ők a Kossuthnék és egyben a nagyasszonyok, akik Kufstein vára körül várják a szabadulást. De szép szemükből, a nefelejcs- és árvácskatekintetekből később a hatvanas évek furcsa vigalmai is felénk muzsikálnak, redutbálak, költői ifjú, Váci utcai séta, szívlövés a városerdőben és minden gyönyörűséges ábránd, amellyel a múltak drága hölgyeit képzeletünkben felöltöztetni szoktuk, mintha életük nagy részét e csodálatos honleányok oltárán töltötték volna, hová a férfiak feszes, struflis fehér nadrágban vagy szűk magyarban letérdepelnek.