Pearl Harbor Film Története Za
Van is nagy csodálkozás, amikor halottnak hitt hősünk újra felbukkan, s ki tudja, a két cimbora konfliktusa hogyan rendeződött volna, ha teljesen másnaposan egy autóban nem éppen a japán Zerókra ébrednek, amelyek aztán erősen átírták a fontossági sorrendet az operett-hadsereg tagjai számára. Michael Bay rendező (Transformers, A szikla, Armageddon) és forgatókönyvírója, Randall Wallace (Braveheart, Katonák voltunk) jó nyomon jártak akkor, amikor rájöttek, hogy pusztán a támadás és következményei bemutatása kevés lenne ehhez a filmhez. Kitaláltak hát egy szerelmi történetet, amelynek szálai közé bevarrták december 7-ét. Ami működött a Titanicnál, itt is működni fog, gondolták, de a végeredmény nem lett ennyire egyszerű. Míg Cameron jéghegyes mozijánál a szerelmi vonal a bezártság és a társadalmi különbségek miatt izgalmas és elfogadható volt, itt egy nyögvenyelős, erőltetett és néhol a primitívségig banális románcot láthatunk, amelyről üvölt, hogy kényszerből és időhúzásból íródott. Érdekes, hogy Wallace, aki a Braveheartban még a legnagyobb történelmi csúsztatásokat is hihetően tudta megírni, a Pearl Harbornál mennyire nem tudott mit kezdeni a helyzettel.
Pearl Harbor Film Története Röviden
Ebből a filmből sikerült egy látványos, de teljesen üres alkotást összehoznia. Egy újabb szomorú példája annak, hogy jó (de legalább egy jó közepes) forgatókönyv nélkül a legjobb csatajelenetek is csak lélektelen, semmimondó történelmi tablóvá válnak. Sajnos nem sikerült méltó emléket állítani Pearl Harbornak, mindenkinek azt ajánlom, hogy inkább a Tora! Tora! Tora! című opuszt nézze meg. Nincs benne annyi effekt, ellenben az egy jó film. 5/10
Pearl Harbor Film Története 2020
Mindemellett nagyon megható film a barátságról, a bajtársiasságról, a hazaszeretetről és a kötelességről: van, amiben meg lehet halni, de elfáradni soha. Ugye. Ami viszont nem tetszett, az Amerika elmaradhatatlan képmutatása: a végén a narráció, oh, istenem… mintha a Mennyországot bombázta volna a Sátán. Szabadság földje, te! A hadüzenet nélküli támadás épp oly "elegáns", mint atombombát dobni több tízezer ártatlanra. Nagaszaki és Hirosima, 1945. Négy… 4 évvel Pearl Harbor után. Néha kicsit gondoljuk tovább a dolgokat, ne álljunk meg a film végefőcíménél legyen az bármennyire gyönyörű és megható, ahogy egyébként az egész fim is az volt. (Kivéve a végén Evelyn beszéde; az a nő egy kiüresedett húsburok volt Danny-hez és Rafe-hez képest; és ő… pont ő vele kell befejezni? Ráadásul így? )
A film japáni bemutatása arra utal, hogy ez sem igaz már. Manapság az egykori ellenfelek is képesek azonosulni legyőzőikkel, illetve azzal az üggyel, amelyet a későbbi győztesek, "jók" képviselnek a film világában. Legalábbis hajlandó fogyasztani a nekik is feltálalt moziüzenetet. Ezek az "új" háborús filmek mások, mint az ötvenes-hatvanas évek nagy csatafilmjei, háborús "filmeposzai". Azok többnyire arra törekedtek, hogy a történelmet illusztrálják. A filmvászonra hozták a háborús hatalmak vezetőit, tábornokait, a nagy történelmi fordulópontokat. Eközben - a történelmi regény Walter Scott által megteremtett receptjét követve - fiktív alakok élték meg a nagy eseményekben az egyszerű emberekre kirótt sorsot. Azóta megfordult a világ. A történelmi alakok - ebben a filmben Roosevelt elnök - a háttérbe szorulnak, s a középpontba "egyszerű hősök" kerülnek. A dokumentumhűség felett a fikció győzött. Az elmúlt években ugyanis Hollywood történelemszemlélete megváltozott. A személyes sorsok, a személyes hőstettek lettek fontossá.