Fiával Barkácsolt Fűrészt Az Apa, Ami A Halálát Okozta | Hiros.Hu
Az időskori demenciáról különös perspektívából beszél Florian Zeller rendező és forgatókönyvíró: Az apa című, kétszeresen Oscar-díjas filmben egy, a nyolcvanas éveiben járó férfi darabokra hulló memóriájával és zavart tudatával követjük mi, nézők is a történteket. A főszereplőt alakító Anthony Hopkins pedig nagy alakítással és némi humorérzékkel enged bepillantást az apa elméjébe. A film egyszerre dráma, pszichothriller és felállított diagnózis. A francia drámaíró Florian Zeller Le Père című színdarabját 2012-ben állították színpadra. Zeller a saját nagymamájával kapcsolatos emlékeit dolgozta bele a drámába, miután maga is megtapasztalta, hogy milyen, amikor egy családtag elveszíti a kapcsolatát a külvilággal, és így a szeretteivel is. Zeller 15 éves volt, amikor az őt felnevelő nagymamán megjelentek a romló memória és a kognitív hanyatlás egyéb tünetei. A személyes élményekből táplálkozó Le Père elképesztő nemzetközi sikert aratott; bemutatták Londonban, a Broadwayn, Szingapúrban és Sydney-ben is (itthon Valló Péter rendezésében tavaly szeptemberben tűzte műsorra a Vígszínház), és miután az elmúlt évtized egyik legünnepeltebb kortárs drámájáról van szó, várható volt, hogy előbb vagy utóbb valaki filmet is csinál belőle.
Az Apa Című Film
Nem egy másik szereplő helyzetéből figyeljük meg az egyre rosszabb állapotba kerülő Anthonyt, és azt, ahogy semmivé foszlik körülötte minden, amihez képest addig meg tudta határozni saját magát, hanem a férfi elméjében tomboló káosznak lehetünk szemtanúi. A film pontosan ugyanazt a talajvesztettséget, rémületet, a külvilághoz tartozó fogódzkodók utáni kétségbeesett kapkodást idézi elő bennünk, mint amiket az apa átélhet. Az ő szemével látjuk, ahogy a világ koordinátarendszere szétesik, sem az őt körülvevő tér, sem a róla gondoskodó személyek, sem az idő nem megbízható támaszpontok többé a tájékozódáshoz. És ahogy ő próbál rendszert teremteni a rendszertelenségben, úgy próbálunk mi is rájönni a film saját törvényeire. Szerencsére nincs könnyű dolgunk, a Mulholland Drive -ból inspirálódó Zeller alaposan megdolgoztatja az agytekervényeinket azzal, hogy például felborítja az idő linearitását. Néha azt hisszük, hogy a történések csupán egy-két napot ölelnek fel, máskor viszont az a benyomásuk, hogy a valóságban akár hetek is eltelhettek.
Az Apa Teljes Film
A 2021-ben Anthony Hopkinsnak Oscar-díjat hozó Az apa (The Father) remekmű, emellett egy világszerte több tízmillió embert érintő betegség szószólója. A demencia tematizálásában, tabuinak lebontásában éppen a filmművészetnek lehet kulcsszerepe. A járvány egyik legfájóbb kulturális mellékhatása a mozi mint közös élmény megszűnése: a filmszínházak az elmúlt 16 hónap nagyobb részében zárva voltak, a közönség szinte kizárólag otthon – HBO-n, Netflixen és társain – látott filmeket tárgyal, az Oscar-gála érdektelenségbe fulladt, hiszen a jelöltek el sem jutottak a nézők tömegéhez. A mozi 2020-ban beleállt a földbe, és az sem kizárt, hogy sosem lesz ugyanaz, mint a koronavírus előtt volt. Ha az olvasó legyint, mondván, nem nagy kár a szuperhősgiccsért, a tét nélküli folytatásokért és más dömpingfilmekért, igaza van: csakhogy egy-két remekmű is a kényszerű mellőzöttség süllyesztőjében végezte. Ez az írás azért született, hogy a nyári szezonra a magunk szerény eszközeivel visszajátsszuk közülük is a legfontosabbat.
Az Apa Film.Com
Venusról és Serenáról, a világbajnok teniszező Williams-nővérekről szól Reinaldo Marcus Green filmje, két tinédzser lányról, akiknek apja négy és fél évesen tartja első teniszedzésüket, úgy, hogy maga is akkor teniszezik először. Arról, hogy lehet-e sportolóvá, bajnokká válni nem hagyományos úton, alulról, pénz nélkül, magunkat vasakarattal, különösen apai vasakarattal felküzdve, különösen egy ilyen méregdrága, gyakorlóinak anyagi helyzetére erősen támaszkodó és épülő sport esetében. De a Richard király a családról is szól, azon belül is főleg az apa-lány kapcsolatról, arról, hogy milyen az, amikor a lányok karrierjét az apa egyengeti, az apa találja ki és az apa nélkül nem is kezdődne el (Polgár papa tudna mit mesélni). Arról, amikor a szülő álma a gyerekben ölt testet és különösen arról, legyen szó sportról vagy bármiről, hogy ez milyen mértékig egészséges. Hogy hol kezdődik a gyermek akarata és hol végződik a szülőé. S hogy bárki észreveszi-e azt, hogy e tekintetben mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.
Anthony Hopkins egyik pillanatban egy elbűvölő öregúr, a másikban gonosz, retteg, esetlen – nem lennénk meglepve, ha egyes jelenetekben improvizált volna. Megkapó alakítást nyújt azonban Olivia Colman is, aki a film legfontosabb mellékszereplőjét játssza. Ahogy a fentebb említett ruhák, úgy Anne karaktere is abban segít minket, hogy, rövid időkre kizökkenve Anthony realitásából, be tudjuk lőni a valóság határait. Sokunknak ismerős lehet Anne helyzete, aki a magánéletének rovására, önfeláldozással és rengeteg extra energia beleölésével próbál a beteg apjáról gondoskodni, majd szakemberi segítséget szerzeni neki. Colman arcán ott van minden dilemma, nehéz érzelem, ami ezzel a szituációval együtt jár. Dolgozik benne az áldozatkészség, az állhatatosság, az apja iránt érzett szeretet és fájdalom, de egy megromlott házasság feszültsége, az apa sorozatos megalázó gesztusainak elviselése és a menekülés elhatalmasodó vágya is. Colman karakterének köszönhetően a film nemcsak a demens emberrel szemben tesz minket empatikussá, hanem bepillantást enged a beteggel egy légtérben élők, a törődés érzelmi és logisztikai kihívásaiba is.
De mindenek előtt ízig-vérig Netflix-produkció: tökéletesen illik a népszerű streaming-szolgáltató profiljába, nem ígér semmi egetrengető dolgot, csak színtiszta szórakozást – az már más dolog, hogy az ilyen filmek sokszor inkább a mennyiség, mintsem a minőség elvét erősítik. Az utóbbi néhány évben bőven volt lehetőségünk hozzászokni ezekhez a filmekhez, amelyek nagyrészt a "szemétre való vacak" és a "szódával elmegy" koordináta-rendszerén mozognak – néha-néha persze becsúszik egy-egy gyöngyszem. És ez már rég felvetette azt a gondolatot, hogy a cég, ami egykoron még a színvonalas alkotásairól volt híres, most a borzalmasabbnál borzalmasabb filmek gyűjtőhelye lett, amelyek vagy üres sztárparádéval akarják eladni magukat – rád nézek, Különösen veszélyes bűnözők –, vagy az égvilágon senkinek sem kellenek, ezért végül rásózzák őket a Netflixre, hátha rákattintanak páran. Utóbbi egyáltalán nem ördögtől való gondolat, a metodika, hogy nem számít, ha egy adott filmet a felénél a kukába dobunk, ezért a minőség is harmadlagossá vált, lényegében őket igazolja.