Pisti A Vérzivatarban
Tíz év huzavona után mutathatták csak be a remekművet Örkény István elég sokat kényszerült várni életében. A legtöbbet arra várt, hogy az 1969-ben megírt, Pisti a vérzivatarban című darabját színházban bemutathassák. A premier most volt negyven éve. A diktatúra, a hatalom (értsd: Aczél György) azért volt kellemetlen helyzetben, mert nem tudta elvenni a mű élét azzal, hogy itt-ott változtatásokat kér benne. Maga az egész darab a huszadik századi magyar történelemmel való kemény szembenézés. Mellesleg bohóctréfák formájában, de ez csak még kíméletlenebbé teszi Örkény remekművét.
Pisti A Vérzivatarban 8
A Pisti a vérzivatarban című előadás premierjéről csak jókat hallottam, de a sokat ígérő Örkény-adaptáció életem egyik legnagyobb színházi csalódása volt. A GlobArt társulat viszonylag új: 2013 szeptemberében alakult Somogyi Anna rendező vezetésével. A fiatal társulat Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámájának adaptációjával robbant be a Bakelit be még júniusban. Az előadás hatalmas sikernek örvendett: teltház, pótszékek, kintrekedők – olvashattam a beszámolókban. A Bakelit, Örkény és a teltházas premier olyan hívószavak voltak, melyeknek nem tudtam, és nem is akartam ellenállni. Fotó: Kővágó Nagy Imre () Nem könnyű szöveg, nem könnyű darab. Előzetesen voltak emlékeim a mindenhol jelenlévő, néha férfi, néha nő Pistikről, de szinte őszinte kiváncsisággal ültem be a most is "teltházas-pótszékes" GlobArt előadásra. Kicsoda Pisti és miért van Ő a vérzivatarban? – tettem fel magamnak a kérdést viszonylag hamar. Örkény Pistije tulajdonképpen ezerféle huszadik századi ember. Pisti néha kommunista, néha náci, aztán zsidó, majd keresztény, néha gyári munkás, néha semmi.
Pisti A Vérzivatarban 2020
JELENKOR, 2007. június - színházi szám MIKLÓS MELÁNIA A behelyettesíthetetlenség allegóriái Örkény István: Pisti a vérzivatarban – Janus Egyetemi Színház A fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő pécsi Janus Egyetemi Színház (JESZ) februárban három előadással vendégszerepelt a budapesti Szkénében. Az Én, Kassák Lajos, a Pisti a vérzivatarban és az Arisztophanész madarai című előadások mindegyike koncepciózusan kötődik az immár legendássá vált egyetemi színjátszás hetvenes évekbeli hagyományához. Ez a tradíció állandó viszonyítási pontként határozza meg az előadások beszédmódját, "nyelvét", és talán túlságosan befolyásolja a nézés, az értelmezés mikéntjét is. A JESZ mint a színházi struktúrán kívül egy évtizede folyamatosan működő és nemzetközi viszonylatban is sikereket elérő műhely méltó büszkeséggel vallhatja magát e folytonosság hordozójának – legitimálva ezzel saját helyét, identitását, módszereit –, a múltidéző ünnepi produkciók kapcsán felmerülő legfontosabb kérdés mégis az, hogy a létrehozott előadások mennyire képesek a hagyomány megújítására, "maivá fordítására", azaz egyszerűen szólva: meg tudják-e szólítani, és ha igen, hogyan, éppen azt a közönségréteget, amelyik ezt a hagyományt legfeljebb csak hírből ismeri.